„- Nem, nem érted, hogy ez az Iphone már gagyi? A legújabbat vedd meg! – kiabálta.
 - De, Kisfiam, egy 16 éves gyereknek nincs szüksége egy Iphone XS-re!
 - Szóval azt mondod, hogy nem veszed meg?? – váltott a hangja fenyegetővé. Emlékszel, hogy mi történt legutóbb? Emlékszel???
És elfojtott dühvel, irántam érzett undorral az arcán mutatta az éppen gyógyuló sebeket a csuklóján.
Megvágta magát, ezzel zsarolt. Felszíni karcolás volt, de pont elég arra, hogy a döbbenettől és az ijedtségtől lefagyjak. Tudom…, tudom, hogy ez Nekem szól és igazából nem akarja magát bántani, de ő még egy gyerek. Mi van, ha elvéti és túl mélyre megy a vágás?
Legutóbb, mikor a barátnőjével szakított, a kislányt is zsarolta ugyanígy. Rettentően sajnáltam őt, az anyukája kiborulva hívott fel. Szégyelltem magam miatta. Hozzá pedig óránként kukkantottam be görccsel a gyomromban, mert nem tudtam, hogy mit fogok találni: újabb felvágott csuklót, beszedett gyógyszert vagy békésen alvó gyereket.”

A fenti eset részlete a családon belüli erőszak egy ritkán napvilágra kerülő, de mégis gyakori formája: a szülőt ért erőszaké (parent abuse). Ez a kamaszkorban vagy esetenként korakamaszkorban kezdődő bántalmazás a szülő felé irányul. Lehet egyszeri incidens vagy akár napi szintűvé is eszkalálódhat a bántalmazások gyakorisága.

A megjelenési formája lehet dühös, haragos kiabálás, szidás, fenyegetés, lökdösődés, ütés vagy épp ellenkezőleg, érzelem nélküli halk, megfontolt, fenyegető tónusú hatalomgyakorlás, taktikázás, amellyel a szülőt félelemben, sakkban tartja a gyermeke.

„Amikor a 11 éves lányom dühös lesz, mindent, ami a kezébe kerül, dobál. Múltkor olyan erővel vágott hozzám egy kanalat, hogy felszakadt a fejbőröm. A két kisebb testvére sírva nézte a jelenetet, alig tudtam őket átvinni egy másik helyiségbe. Az apját azért rúgta péniszen, mert nem tetszett neki, hogy 10.30-kor van lefekvés iskolai napokon és nem pedig akkor, amikor épp kedve tartja. A napomat a rettegés határozza meg, legszívesebben nem mennék haza…”

Szülő elleni erőszaknak (parent abuse vagy child to parent violence: CPV) számít az a tinédzser gyermek által elkövetett bántó tett vagy megnyilvánulás, amelynek az a célja, hogy a szülő fölött hatalmat nyerjen. Ez lehet fizikai, érzelmi vagy pénzügyi természetű. (Cottrell 2001).

„Az én gyerekemnek jogai vannak, nekem kötelezettségeim. Köteles vagyok biztosítani számára a testi, lelki, mentális egészséghez szükséges környezetet. Neki viszont csak jogai vannak. Nem tanult, nem járt be iskolába, igazolást szerzett. Elvettem a telefonját büntetésből, erre bement a családsegítőhöz és elmondta, hogy nem biztosítom a tanuláshoz szükséges eszközöket. A telefont… Az én időmben lexikonokból tanultunk… Azt hazudta, hogy elhanyagolom, mert nem adok neki zsebpénzt. Cigire és alkoholra. Az senkit sem érdekelt, hogy ellopta a bankkártya adataimat és azzal vásárolt, ahogyan az sem érdekelt senkit, hogy a csuklómat szorongatta, mert nem adtam oda a pénztárcámat.
Neki jogai vannak. Nekem pedig senki sem segített. Nem volt a gyerek védelembe véve, de hetente jött a családsegítőből a gondozó velem beszélgetni arról, hogy én milyen szar anya vagyok. Mert nem beszélgetek a saját gyerekemmel, hisz azzal mindent meg lehet oldani. Sokat kell vele beszélgetni. Persze… beszélgetni. A beszélgetéshez két ember kell, ha csak én beszélek, az monológ. Senki, a világon SENKI nem szólt rá a szociális rendszer tagjai közül, hogy így nem viselkedünk. „

Ennek a bántalmazó kapcsolatnak van egy nagyon egyedi tényezője, a fenti példában elég szembetűnő, mégpedig a hibáztatás kultúrája. A társadalom a gyermek tetteiért a szülőt teszi felelőssé levéve róla a tettei miatti felelősségvállalás súlyát.

„Elrontottam? Miattam ilyen? Hisz én neveltem…”

Ez az egyik leggyakoribb kérdés. Az a kérdés, amely tele van önváddal, dühvel, félelemmel és szégyennel. Olyan félelemmel, amely lebénít és nem tudod, hogy mit csinálj. Hiszen, ha egy idegen beszél veled úgy, hogy kinyílik a bicska a zsebedben, akkor felállsz és elmész és legfeljebb nem találkozol vele többet. Ha egy idegen lop meg, üt meg, akkor feljelented.
De itt a gyermekedről van szó. Arról a gyermekről, akit feltétel nélkül szeretsz, féltesz, védesz. Ha feljelented, akkor az nem jó irányba fogja befolyásolni a jövőjét.
Minden gyerek próbálgatja a szülei türelmét, feszegeti a határokat. Teljesen normális, ha egy kamasz dacol, dühöng, visszaszól.
Hol van a határ? Mi az a pont, amikor ez már több ennél?

1.) Ha megfélemlít, megfenyeget
Ha valamire nemet mondasz és duzzog, hisztizik, azzal nincs gond. Amikor viszont a szülői tiltásra megfélemlítéssel válaszol, az már túlmutat az elfogadható viselkedésen. A megfélemlítés lehet bármilyen típusú zsarolás, lehet, hogy a hangszíne fog változni, de az is lehet, hogy a tekintetén látod a jeleket.

2.) Extrém mértékű dac
Amikor a dac, az ellenállás olyan mértékűvé válik, hogy a szülőt, mint tekintélyszemélyt semmibe veszi, a (sokszor közösen) felállított határvonalakat, szabályokat páros lábbal tiporja és magasról tesz arra, hogy ennek bármilyen következménye lesz, az intő jel lehet.

3.) Egyre nagyobb mértéket öltő agresszió
Minden gyerek csapkod ajtót, időnként földhöz vág egy-egy tárgyat, de megtanulja és elfogadja, hogy a negatív érzéseket máshogyan is ki lehet fejezni.
Vannak esetek, amikor ez egyre nagyobb, egyre ijesztőbb mértéket ölt: teljes erőből üti a falat, tönkre teszi a berendezést, úgy dobálja a tárgyakat, hogy csak a szerencsén múlik, hogy nem talál el vele valakit…

Ezt a fajta családon belüli erőszakot kiválthatja szerhasználat, tanult viselkedési minta (más is bántalmazó a családban), megfelelő megküzdési technikák hiánya, kóros pszichés állapotok: figyelemhiányos hiperaktivitás zavar (ADHD), autisztikus spektrum zavar (ASD), Oppozíciós magatartás zavar (ODD) a leggyakrabban előfordulók.
Ha valaki családon belüli erőszak áldozata, annak mindenki azt tanácsolja, hogy kérjen segítséget. De amikor az abúzus a saját gyermeked által érkezik, akkor a szülők sokszor a megértés, a segítség hiányával szembesülnek és azért inkább tűrnek addig, amíg csak tehetik. Viszont elérkezik egy pont, amikor már nincs tovább…

De nem kell, hogy így legyen!
Mindenképpen fordulj szakpszichológushoz, pszichiáterhez, mert megfelelő időben, megfelelő pszichológiai eszközökkel a kapcsolat helyreállítható.
Sajnos erre nincs instant megoldás, hosszantartó terápiával kell számolni.
A segítség kérése azért is kiemelten fontos, mert a későbbiekben a többi kapcsolatában is bántalmazóvá válhat, a társa és a gyermeke lehet a következő áldozat.

Ez a fajta bántalmazás is, úgy, ahogyan a családon belüli erőszak bármely formája, minden társadalmi rétegben, minden családmodellben előfordulhat.
 Ha te is átélted a fenti példák valamelyikét vagy ahhoz hasonló esetet, tudnod kell, hogy nem vagy egyedül, tudnod kell, hogy nem a te hibád.

Ha tetszett a poszt vagy te is fontosnak találod a mondanivalóját, oszd meg, kérlek.
Kérdésed van? Írj privátban  itt.
Like-old és kövesd az oldalt itt.

Ha a vetélés utáni gyászfeldolgozó csoporthoz csatlakoznál, azt itt teheted meg.
Kép: Pinterest