Együtt mentünk a következő ultrahangra, boldogan, reményektől telve. Nem sejtettük, hogy velünk is megtörténhet, nem sejtettük, hogy pár pillanat alatt mindennek vége lesz:
- Itt fejlődési rendellenesség van.
Nem emlékszem az orvosra, nem emlékszem a kórházra, de arra igen, hogy ez a mondat volt életem leghosszabb mondata. Az idő megnyúlt, óráknak tűnt az a pár másodperc, míg bent voltunk. Zokogtam. Arra sem emlékszem, hogy hogyan jöttem ki a kórházból, de arra igen, hogy ő már akkor telefonált. Hívta az orvost, tette azt, amihez nekem nem volt erőm: intézkedett.
Otthon csöndben, egymást átölelve sírtunk tovább. Sirattuk magunkat, a közös jövőnket, a közös gyermekünket. Másnap reggel tovább telefonált: újabb specialistát keresett, időpontot egyeztetett, leletet mutatott, újabb véleményt kért, hátha… De csodát tenni sajnos senki nem tudott.
A szülés alatt a kórteremben mellettem volt, támogatott, sétált velem. Én csak a fájdalomra tudtam koncentrálni. Nem, nem a fizikaira, a lelkire. A testem alig fájt, azt nem éreztem. A lelkünk… a lelkünk közösen fájt, sajgott, ordított minden egyes összehúzódásra, mert akkor már tudtunk, hogy tényleg vége. Igazságtalan. Miért mi? Mi vártuk őt, akartuk őt, de az élet kegyetlen tréfát űzött: a még meg sem született gyermekünk sosem lesz újszülött, mi pedig most nem leszünk örömtől sugárzó szülőpár.
Miután a sokkból magamhoz tértem, láttam, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ki tudna..? Arról senki nem beszél, hogy mi lesz azután, ha meghal, aki meg sem született. A nőknek ebben a helyzetben bizonyos szempontból könnyebb, gyorsabban találnak sorstársat, megengedi a társadalom, hogy érzékeny legyen, sírjon, fájjon. Mi a helyzet a férfiakkal? A társadalmi beidegződés szerint nekik kell lenni az erősnek, a támasznak és az esetek nagy többségében meg is felelnek ennek a számukra felállított elvárásnak. Pedig egy várt magzat elvesztésekor az apák is azt a gyászt érzik, amit az anyák, ugyanúgy megfigyelhető a Kübler-Ross modell 5 fázisa (tagadás, harag, alkudozás, depresszió elfogadás), viszont  ezek nem mindig követik a sorrendet, többször ki is marad egy-egy és a hossza is más.
Ennek az egyik oka valószínűleg az a tipikus férfi attitűd, amikor vészhelyzetre úgy reagálnak, hogy meg akarják oldani azt, de a vetélés nem ilyen, e miatt tehetetlennek és reménytelennek érzik magukat.
Oka lehet még, hogy terhesség, a termékenység körüli problémák tabunak számítanak – bár most már egyre kevésbé –, mert a gyengeség látszatát kelti, azt sugallhatja, hogy nincs rendben velük valami, nem is „igazi” férfiak.
Tehetetlennek érzik magukat azért is, mert nem tudnak a szeretett nőnek segíteni. Azt látják, hogy a társuk össze van törve és bármit csinálnak, nem lesz jobb a helyzet. Ez időnként dühítő és elkeserítő lehet, elhangozhatnak olyan mondatok, amivel megbánthatják egymást, nagyon kell ebben az időszakban figyelni arra, hogy mit mondanak vagy mit nem mondanak. A frissen vetélt anyáknak szükségük van arra, hogy hallják a párjuk vetéléssel kapcsolatos érzéseit, szeretnék a gyászt is együtt megélni, hisz a kettőjük szerelmének gyümölcse volt a gyermek. Attól nem lesz a nő szemében gyengébb a férfi, mert fáj neki a gyermeke elvesztése. A választott férfi örökre szikla marad, akkor is, ha esetenként sír.