Emlékszel arra az érzésre, amikor azért aggódsz, hogy a gyereked vajon haza ér-e egy hétvégi buli után? Arra, amikor álmatlanul forgolódsz az ágyban, nézed az órát, figyeled az ajtóhoz vezető lépteket, azt, ahogy fordul a zár és belép? Akkor megnyugszol és egy sóhajjal végre elalszol. Nem számít, hogy este 11 óra van vagy hajnal négy, te megvárod, mert tudni akarod, hogy minden rendben van vele. Nem akarod őt üzenetekkel zavarni, mert az ciki neki, meg amúgy is… el kell engedned, bíznod kell benne.
De te nem is benne nem bízol, hanem az idegenekben. Azokban, akikre neked nincs hatásod. Azokban, akik megverik azért, mert zöld a szeme és nem barna, azokban, akik csak úgy poénból, erőfitogtatásból, akármiből összerugdossák az utcán. Simán végződhet így, pedig ő csak egy átlagos kamasz. …és most képzeld el azt, hogy az átlagos kamaszod még homoszexuális is. Képzeld el azt, hogy ezt az aggódást teljesen hétköznapi helyzetekben naponta többször át kell élned: beér-e úgy az iskolába, hogy nem bántják út közben, haza ér-e rendben? Bántják-e a suliban azért, mert az, aki?
Ha valaki más, arra mindig jobban figyelnek. Ha valaki „más”, arra pedig még jobban. A kamaszok szeretik kihangsúlyozni a különbözőségüket, ez az én fiamnál is így volt, eléggé ráerősített az elnőiesedett meleg sztereotípiára jó pár hónapon keresztül. Rettegésben telt az az időszak, összeszorult a gyomrom, mikor megláttam a telefonom kijelzőjén egy-egy idegen számot, attól féltem, hogy a kórházból vagy a rendőrségtől keresnek. Közben én is kerestem: választ szerettem volna arra találni, hogy miért van az emberek egy részében ekkora ellenérzés a melegekkel szemben?
A történelmi megközelítést Linda Dowling foglalta össze számomra legérthetőbben: a homoszexualitást az ókori római és görög kultúrától egészen a viktoriánus korig vizsgálva arra jutott, hogy a homoszexuálisokat elnőiesedettnek, elpuhultnak gondolták, ezáltal képtelennek teljesíteni a katonai kötelezettségüket és utódot nemzeni. Ezt akkoriba veszélyesnek gondolták a társadalomra nézve.
Nem tett jót az sem, hogy az 1970-es évekig a homoszexualitás mentális betegségként volt jegyezve és a 80-as években főleg a melegek között elterjedt AIDS is sokat rontott a megítélésen.
Mostanság az egyik szemem örül, mikor a polgármesteri hivatalon kint van a szivárvány színű zászló, a másik pedig sír, mert lelopják az éj leple alatt. Sír, amikor egy politikus a fiamat nem tartja a többi emberrel „egyenrangúnak”. Sír, amikor egy sikertelen vizsgánál felkerül a ’miért nem jött össze’ rubrikába a szexuális orientáció okként. Sír, amikor azon gondolkozom, hogy ajánljam-e a blog oldalát ismerősöknek, elfognak-e minket fogadni, lesznek-e előítéleteik velem, a gyerekeimmel szemben ezek után. Nevet, mikor az Ikea és több politikus kiáll az értünk. Nevet, mikor csippan a messenger és jön egy bajszos tüntetős kép „értetek mentünk” szöveggel. És nevetni fog majd egyszer, úgy tisztán, szívből jövőn, mikor a társadalmi értékek szerint nem csak az fog igazán férfinek számítani, aki erős, agresszív, domináns, hanem a gondoskodó, kedves, gyengéd férfi is.
