Emlékszem milyen volt. Emlékszem a semmire, az ürességre a hasamban, a fájdalomra a lelkemben. Emlékszem az elhalt reményekre, arra, hogy nem is akartam elhinni. Emlékszem a beletörődésre, arra, hogy csak túl akartam lenni rajta. Az abortuszra várókra a szobában, arra, hogy még haragudni sem volt már erőm… Arra, ahogy bevittek a műtőbe, az altatóorvos szavaira, a visszaszámolásra. Emlékszem a sírásra, csak az ment az azt követő napokban. A dühre, az igazságtalanságból fakadó dühre, arra, hogy az én babám már nem él, de nagyon szeretném, más pedig elveteti. Emlékszem a szavakra, azokra, amik gyógyítottak és azokra is, amik fölött át kellett volna lépnem, de nem sikerült, abban a lelkiállapotban nem ment. Emlékszem emberekre, azokra, akikre támaszkodtam és emlékszem azokra is, akikre támaszkodni szerettem volna, de nem voltak ott. Nem voltak ott, mert nem tudtak velem mit kezdeni, nem tudtak hogy reagálni.
A szavaknak erejük van. Simogatnak, ha szomorkodsz és ütnek is, ha akarod és akkor is, ha épp nem az volt a cél. A csendnek, a hallgatásnak is ereje van, időnként megnyugtat, más esetben elkeserít. Elkeserít, mert magányosnak érzed tőle magad, egyedül vagy, de nem akarsz egyedül lenni. Ketten akarsz lenni…
Számomra a szavak sok esetben jelenlétet jelentenek, támogatást. Azt, hogy ott vagy amellett, aki mellett épp nem tudsz fizikailag ott lenni. Ölelést jelentenek, megnyugtatást, egy védőburkot.
De mit mondj akkor, amikor tudod, hogy a fájdalom a szavaid ellenére is ott marad? Amikor tudod, hogy mindegy mit csinálsz, akkor sem tudsz segíteni?
Mondd azt, hogy itt vagyok, ha szükséged van rám.
Mondd azt, hogy sírj nyugodtan, nem kell erősnek lenned.
Mondd azt, hogy sajnálom a fájdalmad, ha neked nem kellett vetélést átélned és nem tudod, csak elképzeled, hogy mit érzek.
Mondd azt, hogy haragudjak nyugodtan a sorsra, engedjem szabadon a dühömet, nem kell szégyellni. Mondd azt, hogy tudod, hogy most nehéz nekem.
Mondd azt, hogy átjössz, ha jól esne a jelenléted. Biztosíts, hogy átölelsz, míg sírok a válladon. Ne félj attól, hogy nem tudod mit mondj, nem kell mindig mondani valamit, elég, ha itt vagy.
És mi az, amit semmiképp sem akarok hallani?
- Fiatalok vagytok, még lehet gyereketek. Igen, lehet még gyermekünk, szeretnénk is, de az a gyermek nem ez a gyermek lesz. Egyik gyermek nem helyettesíti a másikat, mindegy, hogy már megszületett vagy még csak az anyukájában fejlődött.
- De legalább nem volt még igazi gyerek. Hát, persze. Köszi. Számomra az volt, az én kisbabám. Teljesen mindegy, hogy mekkora volt, élt bennem. Élt a testemben, élt a lelkemben. Láttam az arcát magam előtt, azt, ahogy újszülöttként magamhoz ölelem. Láttam az életünket családként…
- Már legalább van gyereked. Igen, van. És..? Szerinted AZ a gyermek EZ a gyermek? Vagy ezzel azt akarod mondani, hogy képes vagyok életet adni? Azt, hogy helyt tudok állni nőként?
- Ennek nem így kellett volna alakulnia. Nem, valóban nem. Szerinted rajtam múlt? Van valami, amit szerinted máshogy kellett volna csinálnom? Én sem így terveztem. Úgy terveztem, hogy pár hónap múlva gömbölyödő hassal fogok feszíteni és boldogan fogom válogatni az újszülött kicsikém új ruhatárát, aztán pedig leszek sugárzó anyukája egy pici babának. Nem így lett, nem én tehetek róla.
- Ne mondd azt, hogy erről ne beszéljünk! Miért is ne? Rosszul érzed magad tőle? Kellemetlen érzés fájdalmas dolgokról beszélni? Igen, ezt megértem, lehet, hogy neked kényelmetlen, de nekem szükségem van arra, hogy kibeszéljem magamból és biztonságban érzem magam melletted annyira, hogy veled beszéljek róla. Ha nem tudsz mit mondani, akkor csak hallgass meg és fogd a kezem vagy ölelj át.
- Ne mondd azt, hogy erről ne meséljek senkinek! Miért is ne? Az ÉN gyermekem volt. Az én fájdalmam. Azért ne beszéljek róla, mert nem sikerült? Azért ne beszéljek róla, mert stigmatizál? Azt sugallja, hogy valami genetikailag nincs rendben a családban? Minden 4. terhesség vetéléssel végződik, nincs rajta mit szégyellni.
- Tovább kell lépned! Most már ideje tovább lépned! Ez a gyász az én gyászom, a mi gyászunk. Ha hosszabb ideig tart, hogy átéljem és megéljem, akkor hosszabb idő alatt megyek az úton végig. Ez nem verseny, pont ugyanolyan erős az is, aki 3 nap múlva tud önmaga lenni, mint az, aki 3 hónap múlva.
- Jobb most, könnyebb elveszíteni egy kisebb terhességet, mint egy nagyobbat. Bizonyos szempontból igaz, kevesebb idő volt álmokat szőni ezzel a magzattal kapcsolatosan, viszont ugyanúgy a gyermekemet veszítettem el, teljesen mindegy, hogy mekkora volt.
- Ne most mondd el, hogy ki terhes a családból, baráti körből. Bármennyire is szeretem az illetőt, a saját gyászomat kell megélnem, így nem tudok vele örülni. Csak lelkiismeretfurdalást keltesz bennem…
És a személyes „kedvencem”:
- Már van két gyereked, minek kell még egy? Nem elég ennyi? Azt hiszem, hogy ehhez nem kell semmi hozzáfűzni.

Neked, aki azért olvastad el, mert gyászolsz, mert elvesztetted a magzatodat, hidd el, hogy van benned erő a folytatáshoz. Van benned erő ahhoz, hogy túléld még akkor is, ha épp úgy érzed, hogy nincs kiút. Ha úgy érzed, hogy támogatásra van szükséged sorstársaktól, van egy csoportunk, lejjebb megtalálod a linkjét, melletted leszünk.
Ha megérintett a poszt, oszd meg, kérlek.
Like-old és kövesd az oldalt itt.
Csatlakozz a csoporthoz itt.
Ha a vetélés utáni gyászfeldolgozó csoporthoz csatlakoznál, azt itt teheted meg.