Újra itt van. Áll az ágyad mellett és néz, bámul rád a sárga, világító szemével. Egyszer megkérdezted tőle, azért sárga a szeme, hogy éjjel is lásson. Fel sem kell nézned, érzed őt, libabőrös lesz az összes végtagod tőle, pedig meleg van. Egyre beljebb süppedsz az ágyba és betakarod a fejedet is.…

    Együtt mentünk a következő ultrahangra, boldogan, reményektől telve. Nem sejtettük, hogy velünk is megtörténhet, nem sejtettük, hogy pár pillanat alatt mindennek vége lesz: - Itt fejlődési rendellenesség van. Nem emlékszem az orvosra, nem emlékszem a kórházra, de arra igen, hogy ez a mondat…

Tervezed őt, először a lelkedben. Elképzeled, hogy milyen lesz az élet két cukibogyó picivel: a jelenlegi legkisebb nagytesó lesz, ő lesz a legügyesebb, legkedvesebb nővér a világon és milyen jól fogtok együtt kinézni: minike anya hátán békésen nézelődik, nagytesó szépen kézen fogva, tüllszoknyában…