• Képzeld, kihívtam a rendőrt, erre közölte, hogy az a pofon, amitől leestem a székről, az semmi. Ha nem ököllel ütött, az semmi… Mindezt a fiúk előtt…

Hányingerem lett. Feltört bennem a rég eltemetett düh, az a harag, amit akkor érzel, ha igazságtalanul bántanak valakit, főleg, ha az a valaki gyengébb. Feltörtek bennem azok a képek, amiket az anyaotthoni munkáim során láttam: a megszaggatott, kékre-zöldre vert nők, a légycsapóval vert gyerekek, a lehajtott fejek, meggörbített vállak. Eszembe jutottak ők, akik minden hangosabb zajra összerezzentek, ők, akik egy-egy simogatástól összébb húzták magukat. Sokszor láttam a férjeiket, partnereiket is. Átlagosak, olyanok, akikről a nénikék fejcsóválva hajtogatják, hogy ’no hisz, nem is gondoltam volna…’. Álltak a kapuban, várták, hogy kijöjjön az, aki az övék. És itt nem a gyerekekre gondolok, ők sokszor csak eszközök. Először csak kérte a kimerészkedő nőt, hogy menjen vele haza, majd könyörgött, végül fenyegetőzött. Volt, aki ment, aztán visszajött. Volt, aki ment és a kórházból jött vissza. Volt, aki mögött volt hátország és kapott segítséget, csak idő kellett hozzá, arra tökéletes volt a krízis szállás, de többnyire 1-2 évre anyaotthonba kerültek, míg összeszedték magukat. Igazi szélmalom harc…
Ezek a nők, édesanyák, a társadalom minden rétegében megtalálhatóak, a családon belüli erőszak nem függ rassztól, életkortól. Teljesen hétköznapinak tűnő életet élnek, aztán otthon, a zárt ajtók mögött, ott, ahol senki nem látja, előbújik a partnerből a báránybőrbe bújt farkas.
Sokszor elhangzik a kérdés, hogy miért marad egy ilyen kapcsolatban valaki? Miért nem lép ki egyszerűen belőle?
- Az ördögi kör: az ilyen kapcsolatokban van egy megfigyelhető minta. Egy-egy felhevült, nagyon szerelmes időszakot mindig egy negatív, érzelmi kontollvesztéses időszak követ, amely kihat az agyban jelenlévő neurokémiai anyagokra, többek között a dopaminra és az oxytocinra, ezzel a „drogfogyasztókéhoz” hasonló függőséget okozva. Ahhoz, hogy ebből a körből ki tudjon az áldozat lépni, először ezt kell megtörni.
- Úgy tesz, mintha „A LELKITÁRS”, a nagy Ő lenne: az udvarlás során felépít magának egy olyan személyiséget, amivel el tudja hitetni, hogy mindig is ő volt az, akire az áldozata vágyott. Kitapasztalják, hogy kivé kell válniuk ahhoz, hogy mindig legyen visszaút, mindig a kezükben tudják tartani azt a szálat, amivel visszahúzzák a nőt a kapcsolatba.
- Identitáserózió: A bántalmazó már valószínűleg rég elnyomta az áldozata értékítéletét, önértékelését a kapcsolatban, így az már nem tud érvényesülni. Az agresszor az áldozatával elhiteti, hogy a párkapcsolati problémákért csak is ő a felelős, képes meghazudtolni a történteket, félrevezetni az áldozatát úgy, hogy az összezavarodik az események valóságtartalmát illetően, vagy pedig már annyira megtörte, hogy belefáradt és csak a békét szeretné megtartani, ezért ráhagyja.
- Trauma, mint kötelék: A kapcsolat elején a bántalmazó mindig nagyon kedves, felépít magáról egy olyan képet, amely alapján a tökéletes partnernek tekinthető. A bántalmazás mértéke fokozatosan nő, eleinte csak szóban bántalmaz, majd elcsattan egy-egy pofon, amelyről meggyőzi, hogy igenis megérdemelten kapta és ő ezt el is hiszi. A párkapcsolat dinamikájára jellemző fent már leírt kapcsolati körforgás ezt a típusú kötődést elősegíti, ezt hívjuk traumás kötődésnek.
- Kapcsolatok nélkül: A bántalmazóra jellemző, hogy elszigeteli az áldozatát, nem engedi barátkozni, elvágja a családtagjaitól, korlátozza a telefonhasználatát, figyeli az internet használatot és meggyőzi, hogy mindez az áldozat védelmében történik. Így a végén a nőnek senkije nem marad, nincs kihez segítségért fordulnia.
- Anyagi kiszolgáltatottság: mindig a bántalmazó kezeli a pénzt, még akkor is, ha engedi az áldozatát dolgozni. Ha esetleg ad neki egy minimális összeget, arról forintra elszámoltatja. Pénz nélkül pedig nem igazán tud sehova sem lépni, főleg, ha gyerekek is vannak a kapcsolatban.
- Társadalmi konvenciók: A patriarchális társadalomban a női szerepekre jellemző, hogy a férfit boldoggá kell tenni. Ha ez nem sikerül, akkor az a nő hibája, nem baj, ha kap miatta egy-két pofont. Különben is, a nő köténye mindent eltakar és az ő feladata egyben tartani a családot, nem léphet ki a kapcsolatból, mert az kudarcot, szégyent jelentene számára.
- intézményi árulás, részrehajló attitűd: Ez az a jelenség, amikor az orvos viccelődik a látlelet vetélnél, hogy „de hát ez csak a szeretet jele! Ez csak egy csuklószorítás. Rá tudom írni, hogy ott lila, de lehetett bármitől!” Vagy a fenti rendőrös eset. Vagy az, amikor a családsegítőben dolgozó szociális munkás szerint „ez teljesen normális viselkedés, biztos megvolt rá a oka, hiszen megmondta, a férje, hogy szereti önt! és különben is, ez magánügy”. Ilyenkor az áldozat úgy érzi, hogy mindenki cserben hagyta, még azok is, akik arra vannak képezve, hogy felismerjék az ilyen helyzeteket és szakszerű segítséget nyújtsanak. Megalázottnak érzi magát, ijedtnek… Tulajdonképpen vissza lett lökve oda, ahonnan épp menekülni próbált.

Amennyiben egy ilyen kapcsolatból próbálsz felépülni vagy kilépni, tudd, hogy nem te vagy a hibás, bárhogy is el akarta hitetni veled. Tudd, hogy nem neked kell szégyellned magad azért, mert téged bántottak. Tudd, hogy nem te tehetsz arról, hogy bántott téged. Tudd, hogy megérdemled, hogy tisztelettel bánjanak veled. Tudd, megérdemelsz egy olyan életet, ahol egyenlő jogú társa van a párodnak.

Ez a poszt az első része annak a sorozatnak, amely a családon belüli erőszakról szól. A továbbiakban lesz szó arról, hogy hogyan menekülj ki egy ilyen helyzetből, arról, hogy mi motiválhat egy férfit arra, hogy ezt tegye a szerelmével, arról, hogy barátként, családtagként hogyan segíthetsz, arról, hogy a szociális hálónak milyen feladata van ebben a helyzetben.

Ha tetszett a poszt vagy te is fontosnak találod a mondanivalóját, oszd meg, kérlek.
Like-old és kövesd az oldalt itt.
Csatlakozz a csoporthoz itt.
Ha a vetélés utáni gyászfeldolgozó csoporthoz csatlakoznál, azt itt teheted meg.