Még most is remegek belül és pörögnek bennem a „mi lett volna, ha-k”. Egy kellemes strandolós napnak indult, a lányok élvezték a vizet. Mindkettő most volt először úszógumi nélkül, karúszóval akkora vízben, hogy nem ért le a lábuk. Ficánkoltak, játszottak, mint minden gyermek a medencében.
Nem a gyerekmedencében voltunk, az túl meleg és túl alacsony volt most ehhez a mókához, átmentünk az egyik felnőtt vízbe. Megszokott jelenség, sokan vannak ott kisebb gyerekkel, sok ülős hely van, tökéletes nekik elrugaszkodáshoz. Délután fél 6 felé járt, kezdett kiürülni a medence, megfelelő teret adva az úszni tanuló kicsiknek. Csak pár anyuka volt ott gyerekekkel és egy-két idősebb néni-bácsi ill. egy roma család, amolyan igazi kigyúrt-kivarrt férfiakkal, de szép, ízléses tetoválások voltak rajtuk. Aztán megjelent Ő. Láttam, hogy NÉZ. De olyan furán néz. A huszas évei közepén járó férfi volt, barna hajjal, teljesen átlagos megjelenéssel. A lányainkat mindig megnézik, nagyon szépek, vibrálnak az élettől, de ez most más volt. Megfeszültem a tekintetétől. Nevezd hatodik érzéknek, anyai ösztönnek, aminek akarod, de belül tudtam, hogy baj lesz. Ahányszor a 2 éves elúszott mellette, mindig megpróbálta megfogni, megpróbált hozzányúlni, én ösztönösen húztam el onnan a lányaimat, aztán a semmiből ott termett mellettem és a gyerekek nevét kérdezte. Úgy meglepődtem, hogy elárultam és közöltem vele, hogy lassan indulunk. Erre ő felkapta a 2 évest és bedobta a vízbe. Nem, nem játékosan, „gyere, ugorj egyet” stílusban, hanem teljesen elmerült a kicsi lányom, legalább fél métert kellett utána nyúlnom, lement a medence aljáig. Miután kihalásztam az ijedtségtől üvöltő gyereket, szóltam a férfinek, hogy hagyjon minket békén, de ő csak jött utánunk és fogta-tartotta a kislányom lábát és közben magyarázott valamit. Nem érdekelt, hogy mit mondott, nem is hallottam az ijedt sírástól, kiabáltam, hogy hagyjon minket békén, de jött utánunk. A fent említett roma férfiak mögé kerültünk, direkt úgy álltak, hogy ne tudjon átmenni közöttük. Közben az ott lévő másik anyuka is elhívta onnan az 5 év körüli lányát. Szerencsére a lánykám nem fogta fel, hogy mi történt, lubickolt vidáman tovább, az 5 éves lányomat kellett nyugtatgatni inkább… Nem tudom, hogy mi volt a férfi célja, de egyértelműen a gyerekeimre utazott, biztos, hogy ők voltak a célpont, főleg a kicsi. Nem tudom, hogy mi történt volna, ha egy percre is lanyhul a figyelmem vagy az 5 éves épp ugrik egy olyat, hogy őt kell elkapnom és a másik egy pár pillanatra szem elől tévesztődik… Sosem tapasztaltam még ilyet. 18 éve nevelek gyermekeket, töltöttünk egész nyarakat vízparton, más kultúrákban, de ez egy teljesen új szituáció volt. Gyomrot forgató, kétségbeejtő, egész testet remegtető… Mi lett volna, ha felkapja és viszi? A külső szemlélő számára teljesen hétköznapi jelenet: apuka a hóna alatt cipeli az üvöltő, beszélni még nem tudó, dackorszakos éppen két évest. Még csak meg sem állították volna… Borzasztó.
A fentiek okán a nagyobbik lányommal újra átbeszéltem az idegenekkel kapcsolatos óvintézkedéseket sokadszorra is:
- Soha ne fogadjon el szülői engedély nélkül semmit idegenektől. (cukorkát, süteményt, innivalót, semmit) - Soha ne menjen sehová idegennel akkor sem, ha az a cicáját akarja megmutatni neki vagy épp a kutyája megmentéséhez kér segítséget
- Soha ne szálljon be senki autójába
- Ha valaki követi, megpróbálja megfogni, kiabálja, hogy ’Tűz van, tűz van!’, arra előbb odafigyelnek, mint a ’Segítség’-re
- Keressen egy biztonságos felnőttet: boltban eladó nénit, másik anyukát gyerekkel, rendőrt. Tőlük kérjen segítséget.

Szülőként pedig soha, egy percre sem szabad sehol magára hagyni a gyereket nyilvános helyen. Vidd be magaddal wc-re, tartsd szemmel a játszóházban, játszótéren, tömegben erősen fogd a kezét. Ne hagyd egyedül várakozni az iskola előtt, a bevásárló központban amíg ruhát próbálsz vagy az étterem részen, míg megrendeled az ételt! Ha több szülő van együtt, mindig beszéljétek meg, hogy melyik gyerekre ki figyel, így elkerülhető, hogy azt hiszi, hogy a másikkal van a gyerek.

A fenti strand egy – eddig – számunkra biztonságos közeg volt. Pest megyei kisváros négy csillagos hoteljéhez tartozik, tavaly rengeteget voltunk itt, két picivel ideális hely: könnyen behatárolható mozgásterület nekik, színekkel jelzett vízmélység a gyerekrészlegen, napvitorlával árnyékolt, több csúszdás gyermekmedence. Tökéletes kisgyerekes családoknak. …és azoknak is, akik rájuk „vadásznak”.

Emlékszel arra az érzésre, amikor azért aggódsz, hogy a gyereked vajon haza ér-e egy hétvégi buli után? Arra, amikor álmatlanul forgolódsz az ágyban, nézed az órát, figyeled az ajtóhoz vezető lépteket, azt, ahogy fordul a zár és belép? Akkor megnyugszol és egy sóhajjal végre elalszol. Nem számít, hogy este 11 óra van vagy hajnal négy, te megvárod, mert tudni akarod, hogy minden rendben van vele. Nem akarod őt üzenetekkel zavarni, mert az ciki neki, meg amúgy is… el kell engedned, bíznod kell benne.
 De te nem is benne nem bízol, hanem az idegenekben. Azokban, akikre neked nincs hatásod. Azokban, akik megverik azért, mert zöld a szeme és nem barna, azokban, akik csak úgy poénból, erőfitogtatásból, akármiből összerugdossák az utcán. Simán végződhet így, pedig ő csak egy átlagos kamasz. …és most képzeld el azt, hogy az átlagos kamaszod még homoszexuális is. Képzeld el azt, hogy ezt az aggódást teljesen hétköznapi helyzetekben naponta többször át kell élned: beér-e úgy az iskolába, hogy nem bántják út közben, haza ér-e rendben? Bántják-e a suliban azért, mert az, aki?
Ha valaki más, arra mindig jobban figyelnek. Ha valaki „más”, arra pedig még jobban. A kamaszok szeretik kihangsúlyozni a különbözőségüket, ez az én fiamnál is így volt, eléggé ráerősített az elnőiesedett meleg sztereotípiára jó pár hónapon keresztül. Rettegésben telt az az időszak, összeszorult a gyomrom, mikor megláttam a telefonom kijelzőjén egy-egy idegen számot, attól féltem, hogy a kórházból vagy a rendőrségtől keresnek. Közben én is kerestem: választ szerettem volna arra találni, hogy miért van az emberek egy részében ekkora ellenérzés a melegekkel szemben?
A történelmi megközelítést Linda Dowling foglalta össze számomra legérthetőbben: a homoszexualitást az ókori római és görög kultúrától egészen a viktoriánus korig vizsgálva arra jutott, hogy a homoszexuálisokat elnőiesedettnek, elpuhultnak gondolták, ezáltal képtelennek teljesíteni a katonai kötelezettségüket és utódot nemzeni. Ezt akkoriba veszélyesnek gondolták a társadalomra nézve.
Nem tett jót az sem, hogy az 1970-es évekig a homoszexualitás mentális betegségként volt jegyezve és a 80-as években főleg a melegek között elterjedt AIDS is sokat rontott a megítélésen.

Mostanság az egyik szemem örül, mikor a polgármesteri hivatalon kint van a szivárvány színű zászló, a másik pedig sír, mert lelopják az éj leple alatt. Sír, amikor egy politikus a fiamat nem tartja a többi emberrel „egyenrangúnak”. Sír, amikor egy sikertelen vizsgánál felkerül a ’miért nem jött össze’ rubrikába a szexuális orientáció okként. Sír, amikor azon gondolkozom, hogy ajánljam-e a blog oldalát ismerősöknek, elfognak-e minket fogadni, lesznek-e előítéleteik velem, a gyerekeimmel szemben ezek után. Nevet, mikor az Ikea és több politikus kiáll az értünk. Nevet, mikor csippan a messenger és jön egy bajszos tüntetős kép „értetek mentünk” szöveggel. És nevetni fog majd egyszer, úgy tisztán, szívből jövőn, mikor a társadalmi értékek szerint nem csak az fog igazán férfinek számítani, aki erős, agresszív, domináns, hanem a gondoskodó, kedves, gyengéd férfi is.

Együtt mentünk a következő ultrahangra, boldogan, reményektől telve. Nem sejtettük, hogy velünk is megtörténhet, nem sejtettük, hogy pár pillanat alatt mindennek vége lesz:
- Itt fejlődési rendellenesség van.
Nem emlékszem az orvosra, nem emlékszem a kórházra, de arra igen, hogy ez a mondat volt életem leghosszabb mondata. Az idő megnyúlt, óráknak tűnt az a pár másodperc, míg bent voltunk. Zokogtam. Arra sem emlékszem, hogy hogyan jöttem ki a kórházból, de arra igen, hogy ő már akkor telefonált. Hívta az orvost, tette azt, amihez nekem nem volt erőm: intézkedett.
Otthon csöndben, egymást átölelve sírtunk tovább. Sirattuk magunkat, a közös jövőnket, a közös gyermekünket. Másnap reggel tovább telefonált: újabb specialistát keresett, időpontot egyeztetett, leletet mutatott, újabb véleményt kért, hátha… De csodát tenni sajnos senki nem tudott.
A szülés alatt a kórteremben mellettem volt, támogatott, sétált velem. Én csak a fájdalomra tudtam koncentrálni. Nem, nem a fizikaira, a lelkire. A testem alig fájt, azt nem éreztem. A lelkünk… a lelkünk közösen fájt, sajgott, ordított minden egyes összehúzódásra, mert akkor már tudtunk, hogy tényleg vége. Igazságtalan. Miért mi? Mi vártuk őt, akartuk őt, de az élet kegyetlen tréfát űzött: a még meg sem született gyermekünk sosem lesz újszülött, mi pedig most nem leszünk örömtől sugárzó szülőpár.
Miután a sokkból magamhoz tértem, láttam, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ki tudna..? Arról senki nem beszél, hogy mi lesz azután, ha meghal, aki meg sem született. A nőknek ebben a helyzetben bizonyos szempontból könnyebb, gyorsabban találnak sorstársat, megengedi a társadalom, hogy érzékeny legyen, sírjon, fájjon. Mi a helyzet a férfiakkal? A társadalmi beidegződés szerint nekik kell lenni az erősnek, a támasznak és az esetek nagy többségében meg is felelnek ennek a számukra felállított elvárásnak. Pedig egy várt magzat elvesztésekor az apák is azt a gyászt érzik, amit az anyák, ugyanúgy megfigyelhető a Kübler-Ross modell 5 fázisa (tagadás, harag, alkudozás, depresszió elfogadás), viszont  ezek nem mindig követik a sorrendet, többször ki is marad egy-egy és a hossza is más.
Ennek az egyik oka valószínűleg az a tipikus férfi attitűd, amikor vészhelyzetre úgy reagálnak, hogy meg akarják oldani azt, de a vetélés nem ilyen, e miatt tehetetlennek és reménytelennek érzik magukat.
Oka lehet még, hogy terhesség, a termékenység körüli problémák tabunak számítanak – bár most már egyre kevésbé –, mert a gyengeség látszatát kelti, azt sugallhatja, hogy nincs rendben velük valami, nem is „igazi” férfiak.
Tehetetlennek érzik magukat azért is, mert nem tudnak a szeretett nőnek segíteni. Azt látják, hogy a társuk össze van törve és bármit csinálnak, nem lesz jobb a helyzet. Ez időnként dühítő és elkeserítő lehet, elhangozhatnak olyan mondatok, amivel megbánthatják egymást, nagyon kell ebben az időszakban figyelni arra, hogy mit mondanak vagy mit nem mondanak. A frissen vetélt anyáknak szükségük van arra, hogy hallják a párjuk vetéléssel kapcsolatos érzéseit, szeretnék a gyászt is együtt megélni, hisz a kettőjük szerelmének gyümölcse volt a gyermek. Attól nem lesz a nő szemében gyengébb a férfi, mert fáj neki a gyermeke elvesztése. A választott férfi örökre szikla marad, akkor is, ha esetenként sír.

Tervezed őt, először a lelkedben. Elképzeled, hogy milyen lesz az élet két cukibogyó picivel: a jelenlegi legkisebb nagytesó lesz, ő lesz a legügyesebb, legkedvesebb nővér a világon és milyen jól fogtok együtt kinézni: minike anya hátán békésen nézelődik, nagytesó szépen kézen fogva, tüllszoknyában balettozik, zergeként ugrabugrál mellettünk és ripsz-ropsz ímhol a csodaélet! Egy év elteltével a kép valósággá válik, egészen idilli. 5 percig. A kicsi épp lehány, a nagynak pedig pont AZ a bot kell. Az, amit 2 buszmegállóval odébb ejtett le. Nem, nem jó másik, hiába ajánlasz fel egy jobbat, amin még falevél is van. Varázs falevél. Azt is pont annyi varázslat tartja a helyén, mint az én utolsó idegszálamat. Tudtam, hogy nehéz lesz, felkészültem rá: releváns facebook csoportokba csatlakoztam, barátokat kérdeztem, tippeket kértem és fogadtam meg. Nehéz, de csodaszép, élvezem, de azért van, amit visszakapnék a régi életemből:

1.)    Alvás: Az, hogy akkor aludjak, amikor akarok és addig, ameddig csak szeretnék. 

2.)    Sorozat nézés: Vannak olyan napok, tudod, azok, amikor az ágyból sincs kedved kikelni és egész nap pizsiben lennél és a kedvenc sorozataiddal töltenéd az időt. Na, ilyen nincs 2 kicsi mellett… 

3.)    Könyv olvasás: A könyv jó dolog, a gyerekek is szeretik. Mihelyst kézbe veszed és leülsz, már tépik is kifelé a kezedből, nézegetik, eszegetik, széttépik, lapozgatják. Igazi könyvmolyok.

4.)    Spontán hétvégék: Azok, amikor a pároddal összeszeditek magatokat, beültök a kocsiba és mentek. Ez gyerekkel? Egy heti váltóruha és a játékos polc. Összesen 2 napra… 

5.)    Rend: Ennek a hiányát számomra különösen nehéz megszokni. Hiába pakolok össze, pár perc múlva előkerül egy doboznyi játék, lecserélődik egy garnitúra ruha, felmosni csak akkor lehet, ha alszanak…

(Spontán szex: de ezt már csak nagyon halkan, zárójelben merem megemlíteni, mert még így is felébrednek és bejönnek közben.)

Tetszett? Like-olj, Kövess, oszd meg! Köszönöm.

https://www.facebook.com/Arc-en-ciel-498926264180856/?modal=admin_todo_tour

Üres tekintettel bámulsz magad elé, fel sem fogtad igazán, amit az orvos mondott az imént. Megállt az idő és meghasadt a lélek, mi lesz most..? Kitántorogsz kezedben a papírral, azzal, ami megerősítette, hogy minden szertefoszlott. Nem a fizikai része a legnehezebb, visznek-tolnak-ébreszd-vérzel-sírsz, de aztán eljön a másnap és az üresség. Az érzés, hogy aki pár napja még benned növögetett, a tested-lelked része volt, már csak a szívedben létezik. A külvilág elintézi pár (le)sajnáló tekintettel, egy-egy sajnálommal, esetleg egy "még fiatal vagy, majd lesz másik"-kal. Nem igazán tudják, hogy mit kell mondani, kell-e egyáltalán mondani valamit. Viszont minden egyes szánakozó pillantás a te veszteségedre emlékeztet, elbújnál. El a világ elől, el magad elől, hogy ne érezz semmit... Hogy búcsúzz el valakitől, aki a részed volt? Miért kellett így alakulnia? Miért mi? Ezek a kérdések mindenkiben ott vannak, aki valaha átélt ilyen jellegű veszteséget. A perinatális gyász körébe, folyamatába tartozik a várandósság alatt, a szülés körüli időszakban átélt vesztéségélmény, beleértve a betegen született gyermekek illetve a koraszülött gyermekek születés élményével kapcsolatos csalódottságot is.

Ahhoz hogy megértsük és tudatosítsuk a gyászmunka során megtapasztalt érzéseket, szeretném ismertetni a gyászfolyamat leírására talán legelterjedtebben használt Kübler-Ross modellt. Az egyszerűbb modell 5 fázist különít el:

1.) Tagadás és elszigetelődés: Sok nőben él egy halvány reménysugár, hogy az orvos tévedett és mégsem vetéltek el. Elmennek egy másik orvoshoz, hogy megcáfolja a diagnózist, esetleg órákat töltenek az érzett tünetek egyéb magyarázatát kutatva. Elképzelhető, hogy szeretnének egyedül maradni. Nem akarnak senkit látni, senkivel beszélni - még a társukkal sem. Ebben a stádiumban sokan kerülik a szociális interakciók minden formáját, dolgozni sem mennek. 

2) Düh: Ilyenkor lehet, hogy valaki mást hibáztat a vetélés miatt. Sok nő az orvost okolja, mert szerinte észre kellett volna vegye a vetélés korai jeleit és akkor talán megakadályozhatta volna azt. Lehet, hogy a partnert vagy saját magát hibáztatja.  Csalódottságot érezhet a kórházi dolgozók vetéléshez való hozzáállása miatt. Idegesíthető lehet a barátok vagy a rokonok hozzáállása, a véletlenül elejtett, károsnak ítélt, de egyébként segítőnek szánt megjegyzéseik.

3) Alkudozás: Ha hívő, akkor ilyenkor alkudozik a felsőbb hatalommal, a mielőbbi teherbe esésért és azért, hogy az a baba maradjon is meg, ezekért akár cselekedeteket is felkínál. Ebben a fázisban kezdi meg a kivizsgálásokat a következő terhesség sikeressége érdekében. Sokszor életmódot vált és kipróbálja a hozzá közel álló alternatív gyógyászati módszereket.

4.) A depresszió: Megfordul a fejében, hogy egyáltalán lehet-e valaha gyereke. Elképzelhető, hogy győzködi magát, hogy nem is akar igazán gyereket, esetleg a vetélés büntetés valamiért. Próbál újra teherbe esni, de ha nem történik meg olyan gyorsan, ahogy elképzelte, akkor megijed, hogy talán nem is lehet újra várandós. A következő terhességnél erős szorongást érez, félti a babát, fél az újabb vetéléstől.

A kisbabák képei, a környezetében nyilvánosságra hozott várandósságok zavarhatják, fáj a terhes nők, kisbabák látványa. Nem tud örülni mások terhességének, újszülöttjének. A kismamákat, kisgyermekeket, újszülötteket célzó reklámok is rossz érzést keltenek benne.

5.) Elfogadás: A vetélés okozta fájdalom még mindig jelen van, de már enyhült, nem olyan intenzív érzés, mint az elején. Vissza tud tekinteni és még mindig szomorú, de már sokkal könnyebben kezelhető. Nagyon sok nő csak akkor jut el erre az szintre, amikor már életet adott egy másik gyermeknek.

Fontos tudni, hogy nem minden nő megy át az összes fázison ill. egy-egy fázis hossza egyénenként eltérő. Később, másik cikkekben írok majd arról is, hogy meddig számít normálisnak egy-egy fázis hossza, mi az a pont, amikor már mindenképpen szakember segítségét kell igénybe venni. Nagyon kiemelendőnek tartom, hogy minden létező érzés, amit egy vetélésen átesett nő érez, az helyénvaló, nem kell miatta bűntudatot érezni.  A fenti bejegyzés az első része egy olyan sorozatnak, amely a vetéléssel, az ahhoz kapcsolódó gyászfolyamattal foglalkozik. Foglalkozni fogok a partnerrel, a nagyobb testvérekkel, családtagokkal, hiszen általános élethelyzetben egy család élte át a veszteséget, nem csak a kismama. Fogok hozni olyan technikákat, kiadványokat is, amelyekkel oldani lehet a belső feszültséget, enyhíteni a fájdalmat. Nagyon sokszor az is javulást hoz, ha beszélünk róla. A bloghoz kapcsolódik egy facebook csoport, a ’Vetélés vagy missed ab utáni babavárás’. Aki úgy érzi, hogy szüksége van rá, szeretettel fogadjuk ITT