A minap az egyik külföldi szakmai csoportban feltöltöttek egy képet: egy édesanyát ábrázolt kórházi környezetben, karjában az alvó újszülöttje. Épp gratulálni akartam, amikor megláttam a poszt jobb felső sarkában a könnycseppet. Azt a könnycseppet, ami tragédiát jelez, gyermekhalált.

Évekkel ezelőtt nem értettem volna, hogy miért oszt meg valaki ilyen jellegű képet, most viszont azt gondolom, hogy szükség van rá.

Szükség van arra, hogy a várandósság körüli halálesetek, veszteségek kikerüljenek a tabu kategóriából. Szükség van rá, hogy a szülők megéljék és úgy éljék meg a gyászukat, ahogyan az nekik a legkönnyebb, mert ez most róluk szól, az ő érzelmeikről, az ő veszteségükről.

Én is átéltem. Többször is, több formában is.

Közel 20 évvel ezelőtt szerettem volna látni a betegség miatt elveszített babámat, de akkor nem javasolták sem a szakemberek, sem a rokonok. A kórházi protokoll más volt az országban, külföldön már akkor is emléklapot kaptak a baba talplenyomatával, magukra hagyták őket, elbúcsúzhattak tőle.

Hatalmas űrt hagyott maga után, fájdalmat, bűntudatot, önmarcangolást.

Sok évbe telt, míg végig tudtam menni a gyászfolyamaton. Egy olyan gyászon, amelyről „nem beszélünk”.

De miért is nem beszélünk?

Mert kellemetlen? Mert nem szokás? Vagy azért, mert szégyen? Mert ezzel elbuktam, mint nő? Vagy mert elbukott az egész vérvonal? Ezt az idézetet, a „nem beszélünk”-et sok nőtől hallottam. Mindannyian közeli nőrokontól kaptuk meg: édesanyától, nagymamától, lánytestvértől…

Számos olyan eset van, amikor a környezet még nem is tudott a baba létezéséről, így az elvesztéséről sem. Ilyenkor csöndben, magányosan szakad meg a szív…

Kutatások szerint minden 4. nő elveszíti a gyermekét a terhesség alatt, a szülés közben vagy a szülést követő néhány napban. Azt a gondolatot, hogy ő lesz az az 1 a 4-ből mindenki a tudata legtávolabbi területére űzi és olvas, tájékozódik a terhességével, a gyerekneveléssel kapcsolatban. Elolvas mindent, megtanul mindent, megfogadja az összes jónak tűnő tanácsot. De van, amire senki nem készít fel. Nem ír arról egy magazin, egy könyv sem, hogy milyen úgy gyermeket hordani a szíved alatt, hogy tudod, hogy már nem él. Senki sem ír arról, milyen úgy szülni, hogy tudod, hogy a szülés fájdalma értelmetlen fájdalom, mert a gyermeked sosem fog megérkezni. Senki sem ír arról, hogy milyen úgy szülni, hogy közben hallgatod az éppen megszületett csecsemők első felsírását és te tudod, hogy a tiéd halott. Arra sem készít fel senki, hogy milyen az, amikor a tested minden porcikája a már nem élő gyermekedért kiált, amikor a kórházi ágyon éjjel újszülöttek sírását hallgatod, de tudod, hogy a gyógyszereid azért vannak, hogy a tejed elapadjon, mert nincs kinek adni. Amikor az alakod olyan, mint egy frissen szült nőé, de a kórházat baba nélkül hagyod el.

Erről senki nem ír…

Arról sem, hogy milyen az, amikor a rokonoknak el kell mesélned, hogy meghalt a gyermeked és „erről nem beszélünk”.

Az 1 a 4-ből nem puszta statisztika, az 1 a 4-ből lehetsz te, lehet a lányod, lehet a barátnőd. Légy mellette, ha nem tudsz semmit sem mondani, akkor csak hallgasd meg. Biztosítsd róla, hogy nincs egyedül, tégy róla, hogy ne legyen magányos a gyász! Tégy róla, hogy ne legyen tabu!

Neked, aki éppen gyászolsz: a gyógyulás időt vesz igénybe. Az az üresség, amit a szívedben, lelkedben és a testedben érzel, lassanként alább hagy és idővel megtanulod újra élni az életed. Új álmaid és új reményeid lesznek, de az életszeméleted valószínűleg már nem lesz ugyanaz. Ez összesen annyit jelent, hogy elfogadod a veszteséget, nem azt, hogy elfeleded.

Ha tetszett a poszt vagy te is fontosnak találod a mondanivalóját, oszd meg, kérlek.
Kérdésed van? Írj privátban  itt.
Like-old és kövesd az oldalt itt.
Csatlakozz a gyermekneveléssel, babavárással foglalkozó csoporthoz itt.
Ha a vetélés utáni gyászfeldolgozó csoporthoz csatlakoznál, azt itt teheted meg.

kép: pinterest